A szó eredete

A középkorban, amikor a franciák ütőlabdajátékot játszottak (még gyakran puszta kézzel vagy bőrkesztyűvel), az adogató gyakran elkiáltotta magát, mikor odaütötte a labdát ellenfelének: Tenez! (’fogja!’). A tenir ige felszólító alakját a korabeli franciában így ejtették: /tenéts/. Később, amikor az angolok átvették a játékot és a hozzá tartozó terminológiát, a szót /tenis/-nek értelmezték. Innen jön a tennis, magyarul a tenisz szó.

A játék előzményei és létrejötte

A tenisz egy francia eredetű ütős labdajáték (jeu de paume) angolok révén továbbfejlesztett változata. Az agincourt-i ütközet (1415) után Charles d’Orléans herceg angol fogságba került. A Norfolk grófságban lévő Wingfieldben tartották fogva két évtizeden keresztül. Ez alatt az idő alatt a herceg bevezette Angliában az ütőlabdajátékot, amit ő maga csaknem minden nap űzött. A források szerint a tenisz csaknem négy évszázaddal később, 1858 és 1870 között jött létre mai formájában.

1858-ban a sportkedvelő Harry Gem jogász létrehoz egy – a mai teniszpályákhoz hasonló – pályát saját birtokán. 1863 körül Walter Clopton Wingfield tiszt, a Wingfield várurak és Charles d’Orléans fogvatartójának, John Wingfieldnek egyenes ági leszármazottja szintén a tenisz egy fajtáját űzi londoni birtokán. 1869 körül Harry Gem barátjával, Augurio Pererával egy újfajta ütősjátékot játszanak, amit először pelotának, majd lawn tennis-nek neveznek. 1872-ben két helyi orvossal, Frederic Haynesszel és Arthur Tomkinnal létrehozták a világ első teniszklubját Leamingtonban. Valószínűleg tehát – a legendával ellentétben – nem W. C Wingfield, hanem Harry Gem találta fel a mai értelemben vett „modern teniszt”, viszont Wingfield hagyományozta az utókorra azzal, hogy 1874-ben „Sphairistike” (gör. ’labdajáték’) néven kereskedelmi forgalomba hozta. Wingfield spairistike-je (lawn tennis, royal tennis) a francia jeu de paume (angolul: real tennis) továbbfejlesztett változata, amit füvön játszottak. A kaucsuklabdát külön azért fejlesztették ki, hogy megfelelően pattanjon a füvön. Sok tenisztörténész szerint Wingfield idejében ültették át a francia terminológia nagy részét is az angol nyelvbe.

Az első tenisztornát valószínűleg M. William Appleton rendezte meg nahanti birtokán, 1876 augusztusában: a tornát John Dwight nyerte. Ezek után következett az első wimbledoni tenisztorna: 1877. július 9-16-ig: ez tehát a legrégebbi, legnagyobb múltú ma is létező tenisztorna. Az első tornán 22 férfi teniszező indult, és az angol W. Spencer Gore diadalmaskodott.

Franciaország, ahonnan a jeu de paume származott, csakhamar felismerte a wimbledoni tenisz szépségét, és meghódolt. 1878-ban már meg is alakult Dinard-ban (Bretagne) az első francia teniszszövetség. Ebben az időben alakultak az első társaságok Ausztráliában is. Gyorsan nőtt az amatőr tenisztornák száma is: Írországban (1879), az ausztrál kolóniákban, Melbourne-ben (az Ausztrál Opent 1905-ben rendezték meg először). Az Amerikai Egyesült Államokban, Newportban is létrejött egy amatőr torna 1881-ben: a mai US Open elődje.

A tenisz tehát a viktoriánus korban keletkezett, és a szabályai is viktoriánusok voltak: a sportot csak a gazdag arisztokrácia gyakorolhatta, így nem volt szükség pénzre a fenntartásához, de nem is lehetett fizetett mesterség. Ez megmagyarázza azt is, miért voltak a hivatásos teniszezők sokáig eltiltva a nagy nemzetközi tenisztornáktól. Annál is inkább, mert a tenisz tekintélyei hatalmukat féltve nem akartak tőlük független profi teniszezőket bevonni a sportba. A francia tenisztorna (innentől Internationaux de France de tennis vagy Roland Garros) volt az első, amelyik engedélyezte a hivatásos teniszezők részvételét, 1925-ben.

A „Grand Slam” kifejezést 1933-ban két újságíró használta először (John Kieran és Allison Danzig), amikor az ausztrál Jack Crawford megnyerte az ausztrál amatőr tornát, a Roland Garrost és Wimbledont, majd a Forest Hill-i amerikai bajnokságon döntőbe jutott. Ez a négy torna azért emelkedett ki a többi közül, mert egyedül a négy rendező ország diadalmaskodott a Davis-kupán, ami akkoriban a legnagyobb nemzetközi torna volt. A Davis-kupát Dwight Davis alapította 1900-ban, először csak Nagy-Britannia és az USA részvételével. Később más országok is csatlakoztak, de 1973-ig egyedül Nagy-Britannia, az USA, Ausztrália és Franciaország csapata tudta megnyerni. Donald Budge volt az első teniszező, aki 1938-ban kimondottan a négy Davis-kupa-győztes ország tornáján akart győzelmet aratni (egyébként nem is indult volna Amerikában, mert nem szerette az ottani klímát): az első, aki megkísérelte megcsinálni a Grand Slamet, és akinek ez sikerült is.

1968-ban megkezdődött az „open era”, a profi kor, amikortól a hivatásos teniszezők is indulhatnak a különböző tornákon. A négy Grand Slam is nyílt bajnokság lett, és ma is ez a négy a legértékesebb a tenisztornák között.

Az első bajnokok

Az amatőr és a profi játékosok között fennálló rivalizálás sokáig nem tette lehetővé, hogy megfelelő, objektív rangsort lehessen felállítani a teniszezők között. 1968-ig a hivatásos játékosok nem indulhattak azokon a tornákon, amelyeket a nemzetközi vagy a nemzeti teniszszövetségek rendeztek meg. Ennek ellenére volt néhány alkalom az összehasonlításra: Rod Laver például 1962-ben, egy ausztrál füves tornán játszott az év két legjobb profi teniszezőjével, Kenneth Robert Rosewall-lal és Lewis Alan Hoaddal: két meccset nyert meg, 19-et elvesztett. 1948-tól egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a világ legjobb teniszezői a profik között vannak. 1931 után az open era előtti kor összes nagy teniszezője profivá vált, és (Henri Cochet kivételével) mindegyikük ekkor érte el karrierje csúcspontját (Bill Tilden, Henri Cochet, Ellsworth Vines, Fred Perry, Donald Budge, Bobby Riggs, Jack Kramer, Pancho Segura, Pancho Gonzales, Frank Sedgman, Tony Trabert, Ken Rosewall, Lew Hoad, Rod Laver). 1966-ban sikerült a hivatásos teniszezők támogatóinak és Jack Kramernek elérniük, hogy a következő év amatőr wimbledoni tenisztornája után szervezzenek egy profi tornát is Wimbledonban. A BBC2 szponzorálásával 1967 augusztusában meg is szervezték a tornát, amelyen 8 hivatásos teniszező indulhatott. A torna akkora sikerrel járt a közönség és a televíziónézők körében, hogy Herman David, Wimbledon akkori igazgatója elhatározta, hogy a következő év (1968) hagyományos Wimbledonja nyitott lesz: mindenki, a hivatásos teniszezők is indulhatnak rajta. 1968. március 30-án a Nemzetközi Szövetség beleegyezett abba, hogy néhány torna (köztük elsőként 1968 áprilisában egy Bournemouthban rendezett bajnokság) nyitott legyen. De az eredmények ellenére a szövetség és a profizmus támogatói között tovább folytatódott a harc: még négy évig várni kellett arra, hogy a tenisz teljesen nyílttá váljon. 1972 szeptemberében a US Openen, az év egyetlen olyan Grand Slam-tornáján, ahol a világ összes legjobb játékosa jelen volt, a teniszezők – hogy ne kelljen vezetőiktől függniük – létrehozták az első olyan testületet, amelyhez mindenki csatlakozhatott, az ATP-t (Association of Tennis Professionals). Ez a szövetség a korábbiakkal együttműködve létre akart hozni egy éves versenysorozatot (ATP Tour), s ezt a célt 1972-ben el is érte. A szervezet – amelynek irányítása egyébként hamar kicsúszott a játékosok kezei közül – irányította ettől fogva az összes nagyobb kezdeményezést, leszámítva a Grand Slam-tornákat és a Davis-kupát, amelyeknek rendezési joga továbbra is a Nemzetközi Szövetség és a nemzeti teniszszövetségek kezében volt. 1973. augusztus 23-án az ATP létrehozta az első világranglistát: a történelem első világelső teniszezője Ilie Nastase lett.

Wimbledon a maga részéről a konzervativizmus bástyája maradt. Miközben a tenisztornák engedélyezték a résztvevő teniszezőknek, hogy színes öltözetben lépjenek pályára, Wimbledonban kötelező maradt a teljesen fehér ruha.

Suzanne Lenglen, az első jelentős női teniszező nagyban hozzájárult a női tenisz sikeressé tételéhez: Cannes-ban megnyerte az „évszázad meccsét” Helen Mills ellen, majd egy évvel később visszavonult az amatőrök közül, és az „első hivatásos turné” kampányának élére állt Észak-Amerikában. Ennek ellenére a női tenisz még sokáig nem nyert létjogosultságot, az 1960-as évekig kellett várni arra, hogy a teniszezőnők beleszólhassanak az események sorába. Ekkor azonban az ATP mintájára létrejött a WTA (Women’s Tennis Association) is, ami egyben a hivatásos női tenisz létrejöttét is jelentette.

Az „open era”

A modern, professzionális tenisz 1968-ban, az „open erá”-val (hivatásos, profi kor) kezdődött. Az év négy legnagyobb tenisztornája, a Grand Slam-tornák megnyitották kapuikat a hivatásos teniszezők előtt is. A sport lépésről lépésre amatőrből profivá válik. Ekkortól tekinthetjük a sportot modernnek, s ekkor kezdődik meg a statisztikák, rekordok számontartása is.

A férfi és női tenisz legfőbb célja a Grand Slam elérése lett: egy naptári éven belül megnyerni mind a négy Grand Slam-tornát. Don Budge már korábban teljesítette ezt, de ekkor még a profi teniszezők nem vehettek részt a bajnokságokon. Rod Lavernek kétszer is sikerült a Grand Slam: az első még a profi kor előtt (1962), a második azonban már 1969-ben. A nők között több versenyzőnek is sikerült: pl. Margaret Smith Courtnak (1970) vagy Steffi Grafnak (1988).

A pontozás eredete

A tenisz különleges pontozása (15, 30, 40) szintén a jeu de paume-tól származik. A középkorban a 60 volt a legelterjedtebb szimbolikus értelmű szám. Abban az időben vezették be a 60 perces órákat, és egy aranydénár 15 sou-t ért. A francia játékban is a 15 szorzataival számoltak: talán az óra szakaszaira utalva, vagy azért, mert pénzben fogadtak a játékra. Azt nem lehet tudni, hogyan lett a pontszámolásban 40 a 45-ből. Egyesek szerint a játékosok egyszerűen lerövidítették: rövidebb volt kimondani a negyvenet, mint a negyvenötöt. Bár az elméletet sokan vitatják, mindezidáig nem sikerült kielégítőbb magyarázatot találni.

A deuce (=egyenlő, 40-40) kifejezés szintén a francia labdajátékra vezethető vissza. 40-40-es állásnál a játékvezető ezt kiáltotta: „à deux” (’kettőre’), amivel azt akarta mondani, a játékosoknak két ponttal kell megnyerniük a játékot. Az angolok szóhasználatában vált az „à deux” deuce-szá.

A teniszpálya

A teniszpályának szigorúan meghatározott méretei vannak. A teljes pálya hossza 26 yard (23,77 méter): egy-egy térfél 13 yard (11,89 méter) hosszú. A pálya szélessége attól függ, egyest vagy párost játszanak. Ha egyest, akkor a szélesség 9 yard (8,23 méter): ekkor a pálya két szélén található másfél yardos (1,37 méteres) folyosók nem számítanak a pályába. Ha párost játszanak, a két folyosó is érvényes: ekkor tehát a pálya szélessége 12 yard (10, 97 méter).

A pálya főbb vonalai a következők:

* A téglalap alakú pálya két rövidebb oldala az alapvonal. Az alapvonalak közepén található, azokra merőleges, 10 centiméter hosszú, 5 centiméter széles vonalka a középjel. A teniszezők az alapvonal mögül szerválnak. Ha a játékos jobb oldalról szervál, akkor a középjeltől jobbra és – attól függően, hogy egyéni teniszt játszik vagy párosozik – a pálya széle közé eső területen áll a szervához.

* Az alapvonalakkal párhuzamosan helyezkedik el a pálya közepén a háló

* A pálya széleit az oldalvonalak jelzik: van egyes és páros oldalvonal

* A hálótól mindkét irányra 7 yard (6,4 méter) távolságban két-két párhuzamos vonal található: az adogatóvonalak, mindennapi használatban a T-vonalak. A T-vonal, a háló és az egyes oldalvonalak által behatárolt terület az adogatóudvar: itt kell lepattannia a szervának

* A pálya közepén található, oldalvonalakkal párhuzamos, T-vonalakig tartó vonal a középvonal, hivatalos nevén a közép-adogatóvonal: ez osztja föl az adogatóudvarokat két-két részre. Az adogató a vele átellenes oldalon található adogatóudvarba szervál.

Borítás

A pálya borítása különböző lehet, ami sok tekintetben befolyásolhatja a játékot. A labda gyorsasága, pattanása (pl. milyen magasra pattan a labda) függ attól, hogy milyen pályán játszanak a teniszezők.

Főbb borítások:

* Kemény: a kemény pályának különböző típusai vannak: lehet Rebound Ace, Decoturf, ciment vagy quick. A pálya általános jellemzője, hogy gyors, és nagy fizikai felkészültséget igényel.

* Salak: mésztartalmú borítás, apróra tördelt téglából vagy kőből áll. A salakpály általános jellemzője, hogy lassú. Ennek köszönhető, hogy salakpályán gyakran alakulnak ki hosszú labdamenetek. A Roland Garros a legnagyobb salakos torna.

* Fű: a füves borítás elég ritka, mivel állandó karbantartást igényel. Ez a borítás a leggyorsabb (még ha az utóbbi években lassult is valamennyit), és a labda alacsonyra pattan. Ezek miatt a jellegzetességek miatt a pálya alkalmas támadó teniszre: pl. szerva-röpte játékra. A labdamenetek általában rövidek. A leghíresebb füves torna Wimbledon.

* Szintetikus: a szintetikus pályáknak különböző fajtái vannak: pl. Gerflor, Taraflex, Greenset, szőnyeg, néha parketta. Főleg a fedett pályás tornákon alkalmazzák, és gyorsasága miatt leginkább a kemény borításra hasonlít.

A háló

A hálót a pálya közepén feszítik ki, legfeljebb 0,8 centiméter átmérőjű kötélre vagy fémhuzalra. A kötél vagy fémhuzal két hálótartó oszlop tetejéhez van erősítve. A háló színe sötét, a tetején lévő 5-6,53 centiméter vastagságú csík (szegélyszalag) pedig fehér. A hálónak megfelelően sűrű szövésűnek kell lennie, nehogy a labda átférjen a réseken.
A hálótartó oszlopok helye attól függ, egyes vagy páros mérkőzést játszanak a pályán. Ennek megfelelően vagy az egyes, vagy a páros oldalvonaltól 0,914 méterre kifelé találhatók a 1,07 méter magas tartóoszlopok. Ha páros meccsekhez kifeszített háló van a pályán egyes meccshez is, akkor két ún. egyesléccel fel kell támasztani a hálót 1,07 méter magasságban a megfelelő pontokon (ahol az egyéni mérkőzéshez használatos háló hálótartó oszlopai lennének, vagyis az egyes oldalvonalaktól 0,914 méterre kifelé). Erre azért van szükség, mert a háló magassága szigorúan meghatározott: a szélén 1,07 méter, a közepén 0,914 méter magasnak kell lennie, ezt rendszeresen ellenőrzik. , ami túllóg a páros oldalvonalon is, akkor a megfelelő helyen alátámasztják a hálót az egyéni meccsekhez.

A játékhoz szükséges eszközök

A teniszütő

Az ütőt a 16. század elején találták fel, a jeu de paume-hoz. Eleinte az ütők nagyon különbözőek voltak. A teniszütő készülhet fából (kőrisfa, bükkfa), fémből (acél, duralumínium, titán), vagy szintetikus rostokból (üveg, szén, esetleg farostok keveréke). Korábban a faütő volt a jellemző, az utóbbi évek fejlesztéseinek köszönhetően – amik elsősorban a teniszütő anyagát érintették – az ütő sokkal nagyobb erő kifejtésére lett alkalmas, és könnyebb is lett, ezáltal a sport is kellemesebbé vált. A legtöbb mai ütő kerete többek között grafitot, titánt, acélt tartalmaz.
Noha a technológia folyamatosan fejlődik, a profi játékosok általában éveken keresztül ragaszkodnak ahhoz az ütőfajtához, amit megszoktak. Annál is inkább, mert a teniszütőiket általában személyre szabják, hogy minél hatékonyabban tudják használni.

A teniszütő húrjának megválasztása és a húrozás erőssége rendkívül fontos egy teniszező számára. Rengeteg különféle húr létezik (pl. nylon vagy természetes marha-, ill. báránybél). A teniszütő behúrozott részének mérete szabályozott: szélessége nem lehet nagyobb 29,21 cm-nél, magassága pedig 39,37 cm-nél. Az ütő teljes hossza (tükörtengelye mentén, kerettel és nyéllel együtt) legfeljebb 73,66 centiméter lehet, míg keretének legnagyobb szélessége nem lehet több 31,75 centiméternél. A teniszütő súlya 350 és 411 gramm között mozoghat.

A teniszlabda

Jóllehet a királyi (lawn tennis, royal tennis), illetve a mai tenisz eléggé hasonlít egymásra, a két sportág labdája nagyon különbözik a másiktól. A királyi változatban lószőrt, puha rongyot vagy más efféle anyagot varrtak bele a bőrbe vagy vászonba. Az új változatban ugyanakkor sokkal puhább labdákra volt szükség, nehogy túlságosan feltúrja a gyepet. Az 1850-es években Charles Goodyear feltalálta az indiai gumi vulkanizálását, ennek köszönhetően a teniszlabda anyaga is megváltozott.

Ma a teniszlabda kaucsukból készül, a közepében levegő van. Kívülről nemez borítja, aminek a nagy versenyeken kötelezően sárgának vagy fehérnek kell lennie. A teniszlabdák összetétele változhat attól függően, milyen célra készülnek: pl. csak szabadidős sportoláshoz, amatőr, rendszeres vagy profi teniszhez, felnőtteknek vagy fiataloknak. Az összetételbeli különbségek leglátványosabban a labda teherbíró képességében és élettartamában mutatkoznak meg. A versenyeken használt labdák vannak a legnagyobb terhelésnek kitéve, és ezeknek kell a legnagyobb elvárásoknak is megfelelniük: mindig a lehető legjobban kell pattanniuk stb. Ennek következtében ezek a labdák gyorsabban elhasználódnak.

A teniszlabda átmérőjének 6,350 és 6,668 centiméter között kell mozognia, míg súlya 56 és 59,4 gramm között váltakozhat. Ha 254 cm magasról sima felületű beton talajra ejtjük (anélkül, hogy erőt fejtenénk ki), akkor a labdának legalább 134,62, legfeljebb 147,32 centiméterig kell felpattannia. Többféle típusú labda van, annak megfelelően változtatják őket, hogy a mérkőzést milyen borításon játsszák.

Eredetileg a labda színe fehér volt, de aztán sárgára váltottak, hogy a nézők jobban láthassák a lelátóról. Ennek ellenére a fehér színű labda továbbra is szabályos, akár versenyen is lehetne használni őket.

Öltözet

Eleinte a tenisz gyorsabban fejlődött, mint a divat, így a teniszezők nyakkendőben, fűzőben játszottak. Később a nőknél egyre inkább feltűntek a szoknyák a teniszpályán, és a teniszezőnők azon rivalizáltak, kinek van elegánsabb ruhája. Suzanne Lenglen teremtette meg a női sportoló imázsát: ő lett a divatikon a teniszvilágban.

Az 1980-as években a teniszruhák tovább modernizálódtak: egyre lezserebbek és kényelmesebbek lettek. Bevezették a rövidnadrágot, és a férfiaknál az inget is felváltotta lassan a pólóing (főleg René Lacoste hatására). A nők szoknyákat, ruhákat hordtak, majd fokozatosan bevezették a sortot és az ujjatlan pólót is. Az 1990-es években az új anyagok, köztük a poliészter bevezetésével a ruhák egyre kényelmesebb viseletté váltak. Manapság a leggyakoribb viselet a férfiaknál a rövidnadrág és a pólóing, a nőknél a sort és az ujjatlan póló, de némelyik férfi teniszező szereti az ujjatlan pólókat is, és a nőknél is fennmaradt a csinos ruhák divatja is.